Hello!
A mai nappal elindul a KAZETTA blog, amelynek célja ugyanaz, mint a tábornak: szakmai segítséget, szempontokat nyújtani a magyar katolikus egyházban keresztény könnyűzenét játszó zenészek, zenekarok számára, hogy a zenei szolgálatot egyre színvonalasabbul végezhessük. Az első posztok a korábbi Körtánc blogról költöznek majd át folyamatosan.
Én Marczell Marci vagyok, informatikus és zenész képzettséggel rendelkezem. 2010 óta zenélek a budapesti Szent Ferenc Antióchia közösségben, és 2014 óta vagyok billentyűse és ütőhangszerese a Boanergész együttesnek, de időnként megfordultam a városmajori templomban működő Majorchestrában is. 2018 óta pedig két KAZETTA tábort szerveztünk, és most szervezzük a harmadikat. Az évek alatt sok minden lecsapódott bennem arról, hogy hogyan is érdemes ezt a szolgálatot végezni.
Ezzel a bloggal tehát az a célom, hogy segítséget, szempontokat nyújtsak a katolikus könnyűzenei szolgálatot végző zenekaroknak. Olvashattok majd vendégírásokat kedves zenésztársaimtól is. Hangsúlyozni szeretném, hogy az itt megjelenő írások a szerzők véleményét tükrözik, és nem tekintendők hivatalos állásfoglalásnak sem a KAZETTA tábor, sem az azt támogató egyházi szereplők részéről. Nem tekintjük magunkat tévedhetetlennek, sem a leírt véleményünket vitán felül állónak.
A blog „programadójaként” ajánlom figyelmetekbe az alábbi beszédet, amit 2017 nyarán a Pécsett megrendezett Antióchiás Zenésztalálkozón mondtam el.
„… Az Antióchia vezérkönyve ezt írja:
A zene a hit megélése. Szolgáló szerepe van. Segítenie kell másokat, hogy kifejezzék és megosszák a bennük lévő hit ajándékát, a hit melletti elköteleződésük élettel teljen meg és megerősödjön.
A zene képes irányítani a liturgia légkörét és megérintheti mindenkinek a szívét a mise folyamán. Az ima különleges közvetítőjévé válhat!
A zene egyedülálló szerepet tölt be az Egyházban, mind a liturgiában, mind különféle közösségeinkben. Mindannyiunknak megvannak azok az élményei, amik ezt bizonyítják. Ha pedig ezt felismertük, akkor kötelességünk a zenét, mint talentumot kamatoztatni. Hiszen, ha zenélek egy misén, és a jelenlévők közül tízet megérint a zene és közelebb viszi őket Istenhez, akkor a talentumom tízszeres kamatot hozott. És ha százat érint meg, akkor százszorosat.
Az, hogy tíz embert tudok a zenémmel megérinteni, vagy százat, sok mindentől függ, de az egyik legfontosabb ebből az, hogy mennyire jól zenélek. A rossz zenétől rossz lesz a liturgia. (És ezzel lehet a legkönnyebben elnyerni a plébános és más egyházi személyek ellenszenvét is.) Ha hamisan énekelek, hamis a hangszerem, melléfogok, nem vagyok ritmusban, nem tudom rendesen a dalt, akkor azt kockáztatom, hogy a talentumom nem fog kamatozni.
De szeretnélek meggyőzni benneteket a következő szintről is. Ha tisztán énekelek, de rossz a hangképzésem. Ha be van hangolva a gitárom, de évek óta nem volt hangszerésznél, és csörög-zörög, száraz, éles hangon szól. Ha tudjuk a pengetést, és nem esünk ki a ritmusból, de a dal során lelassul-felgyorsul a tempónk. Ha csak egy- vagy kétféle pengetést tudok a gitáron és azt erőltetem bele minden énekbe. Ha erőltetett, unalmas, vagy nem stílusszerű feldolgozásban játszom egy dalt. Ha nem használom a dinamikát. Ha ízléstelen hangszínt választok a szintetizátoron. Ha olcsójános voltam és pocsék gagyi hangszert vettem, vagy az elsőt, ami a kezembe került, utánanézés nélkül. Ha tudom a dalt, de rossz benne egy akkord, rossz a prozódia egy sorban, vagy az akkordra nem illő szólamot éneklek rá. Ha túl félénken vagy túl agresszíven játszom, csattog a gitárom, levegős a fuvolahangszínem, nyávog a hegedűm. Ha elégtelen vagy rossz hangosításon szólalok meg. Ha a hangerőarányok nem jók. Minddel azt kockáztatom, hogy csak tízszeresen fog kamatozni a talentumom, pedig kamatozhatna százszorosan is. Mert az ilyen kis hibákat valaki meg fogja hallani és neki máris elrontottam az istentiszteletét. A legtöbben ezeket már nem észlelik ezt tudatosan, de úgy mennek majd ki a templomból, hogy „valamiért ma nem érintett meg a zene”.
De hát akkor mit tegyek?
Mindig nyitottnak kell lennem a fejlődésre. Meg kell próbálnom felmérni a saját szintemet, és megtalálni a következő lépést, ami előre visz. Ebben segítséget lehet kérni tapasztaltabb zenészektől és el kell tudni fogadni a kritikát. Soha nem szabad megelégedni az aktuális szintünkkel. Rossz hozzáállás az, hogy „jó lesz az úgy”, vagy „ne változtassuk meg, mert így szoktuk”.
Két dolgot szeretnék tisztázni ezen a ponton. Először is, nincs arról szó, hogy én valamiféle elitista zenekart szeretnék, amiben nincs helye az amatőröknek, vagy a lelkes kezdőknek. Abból csak a sértődés lenne, ha most minden gitáros zenészt kirúgnánk a templomokból és csak egy hároméves egyházzenészképzés után engednénk vissza. Mindenki amatőrként kezdi. Ha a mise előtti próbára odatéved valaki, felkapja a csörgőt és egész jókat üt rajta, király! De a következő próbán már beszéljétek meg, hogy melyik dalokban mit üssön, és melyikekben ne üssön, mert nem illik bele! Aki kezdő, az ne akarjon kezdő maradni, hanem keresse a következő lépést!
Másodszor, most talán úgy érezted, hogy lehetetlent kértem. Azt mondtad magadban: „Én olyan ügyetlen vagyok, úgysem fogok fejlődni.” Ez egy nagyon nagy tévhit és mítosz, hogy csak annak érdemes a zenével komolyan foglalkozni, aki eleve tehetségesnek tűnik. Mert aki ma tud egyféle gitárpengetést, az meg tud tanulni akár kettőt-hármat is. Aki tud négy akkordot, az meg tud tanulni tizenkettőt. És így tovább.
Ehhez a soha véget nem érő tanulási folyamathoz szeretnék adni egy pár segítséget eddigi tapasztalataim alapján. Én sem tudok mindent és nem tudok minden választ, de talán egy pár hasznos dolgot el tudok mondani.
A zene egy nyelv. Nyelvet pedig nem úgy tanulok, hogy fogok egy leírt szöveget, megtanulom fonetikusan jól kiejteni, és az értelméről fogalmam sincs. Sajnos ma az alapszintű klasszikus zeneoktatás erről szól: itt a kotta, tanuld meg szépen, ahogy van, aztán jöhet a következő. Pedig ezek a darabok is összhangzattan alapján épülnek fel, majdnem ugyanolyan jól meghatározott akkordmenetük van, mint a gitáros énekeknek. Az összhangzattan, a zeneelmélet a zene nyelvtana. Ha ezt ismered, új mondatokat tudsz kitalálni. Ezért, ha valaki könnyűzenében szeretne fejlődni, ami alapvetően egy kotta nélküli műfaj, akkor egy idő után, az alapok letétele után csak korlátozottan hasznos komolyzenei hangszeres órákat venni. Olyan tanárt vagy iskolát érdemes keresni, ahol szerves egységként lehet tanulni a zeneelméletet a hangszeres tudással. Szubdomináns, domináns, tonika, második fok, ötödik fok, első fok. Hármashangzat, négyeshangzat, szűkített, bővített akkordok, színezőhangok. Tercépítkezés, akkordfordítások, perbasszusok. Dúr, moll, párhuzamos moll; összhangzatos moll, dallamos moll. Aztán a ritmusképletek. Nyolcados, tizenhatodos, triolás lüktetések, különböző hangsúlyokkal, felütésekkel. Tapsolási gyakorlatokkal. Ezek nem akadémikus hülyeségek, hanem olyan dolgok, amiket ma is használsz, csak nem tudatosan. Ettől fogod beszélni a zene nyelvét és nem csak utánozni. Ettől fogsz tudni hallás után is leírni egy akkordmenetet. Ezzel a tudással fogod majd felfedezni, hogy jé, az énekeskönyvben hibás egy akkord, vagy a szólamkottában egy szólam nem illik az akkordra. És ki is tudod majd javítani, mert ismered az összefüggéseket. Ezzel az eszköztárral tudsz utána kreatív lenni és valami újat létrehozni.
A keresztény könnyűzene zenei nyelve a nem keresztény könnyűzenéből táplálkozik, annak elemeit használja. Ezért fontos, hogy a könnyűzenében jártasak legyünk, ismerjük és játsszuk különféle műfajait. A Borka Zsolt-féle Zarándokének például szerintem egy country-dal. A Terád vár egy szép ország és a Ha jön az Úr gospel-dallamok. A Szent, szent a neve triolás shuffle lüktetésben az igazi. És így tovább. Ezeknek a stílusjegyeknek a felismerésével és ízléses megjelenítésével változatossá, igényessé lehet tenni a zenei szolgálatot.
Sajnos Magyarországon nagyon nehéz kérdés, hogy hol lehet mindezt megtanulni. Intézményes képzés csak komolyzenéből, népzenéből és jazzből van. A jazzképzés megtanítja mindezt, és még tízszer ennyi mást is. Kimondottan könnyűzenei képzés tudtommal csak a Kőbányai Zenei Stúdióban van, erről az iskoláról sok jót és sok rosszat is hallottam. Magántanárt találni pedig kicsit zsákbamacska, mert közöttük is sok az autodidakta, vagy auto-már-nem-didakta, aki megtanult valamit, és azt tanítja, mintha az lenne a minden.
Kezdő gitárosoknak azt adnám fel egy lehetséges házi feladatnak, hogy a keresztény dalok mellett gyakoroljanak mondjuk a Csalamádé című könyvben fellelhető slágereket is. Zongoristáknak ugyanez. De nem ám egyedül gyakorolni! Az eredeti felvétellel! Ez nagyon fontos! Berakod a felvételt, és igyekszel ritmusban igazodni hozzá. Így nem fogod hibásan megtanulni, és a tempóérzéked is javul, mert profi zenészekkel „játszol együtt”. A keresztény dalokkal ugyanezt érdemes csinálni. Haladóknak meg az lehet a házi feladat, hogy tessék kijavítani a Csalamádéban az akkordjelöléseket fül után. Jó sok helyen hibás.
Ahogyan a keresztény életemben is folyamatosan fejlődnöm kell, és egyre jobbá válnom, a zenélésben is tartozom ezzel mindazoknak, akinek zenélek. Mert őket tudom Krisztushoz közelebb vinni vele.”