Minden évben maroknyi önkéntes csapat hívja össze az ország katolikus templomainak gitáros zenészeit, hogy nyolc napig okítsa őket, és együtt gondolkodjon velük arról a műfajról, amellyel kapcsolatban még az egyházzenével főállásban foglalkozó szakemberek is keresik a terminológiát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a tábor évek során megkerülhetetlen műhellyé nőtte ki magát: aki a gitáros egyházzene ügyében munkálkodna, annak itt a helye. Az ország valamely pontján egy héten keresztül minden a katolikus könnyűzene körül forog, a helyszín pedig minél távolabb esik a külvilágtól, annál jobb: itt szó szerint minden bokorból zene szól, és, lássuk be, a környéken pihenni vágyók számára érthetően zavaró tud lenni, például amikor este 11 órakor harmincadik nekifutásra is felcsendül a Nincs más Isten című sláger intrója – gyakorlat teszi a mestert, ugyebár. A bokorhoz még egy szempont: a legértékesebbnek az a zug bizonyul, amelynek közelében (az árnyék mellett) áramvételi lehetőség is kínálkozik, így biztosítva a gyakorlási lehetőséget a mára egyre gyakoribbá váló basszus- és elektromos gitárok művelői számára, de ha egy szintetizátor lapul ugyanitt, azon sem kell meglepődnünk.
Milyen kivételes, kiváltságos az a helyzet, hogy egy héten keresztül az lehet mindennapjaink központi kérdése, hogy a cisz major 7-es akkord vajon milyen felrakásban szól a legjobban. Merthogy itt valóban ez történik: katolikus liturgiában játszott dalok hullanak alkotóelemeikre azért, hogy a hét végére minden hang, szótag és szünet visszakerüljön a helyére, immár okkal, céllal, értelemmel, érzelemmel, imádsággal (újra)töltve. Széthullás és összerakás folyamata korántsem zajlik ilyen egyszerűen, mint ahogyan ez leírva hangzik: a zenekari gyakorlatok a terepe és kerete annak a folyamatnak, amely során zenekaronként két-két választott dalt szálaznak szét, írnak, ritmizálnak, harmonizálnak át a zenészek tanáraik vezetésével, hogy aztán az újragondolt, magukra szabott verziót a szombati nagykoncerten bemutassák az egybegyűlt publikumnak. Amatőr zenészeknek nem sokszor adatik meg ez a koncert-szituáció, éppen ezért van nagy jelentősége, hogy az együtt töltött idő alatt kialakuljon az a bizalmi légkör, amelyben még a leggátlásosabb zenész is ki mer állni a színpadra. És valóban lélekemelő hallgatni ezeket a produkciókat, amelyekből árad a gondos, akkurátus munka, és ahogyan a rég(ebb)i motorosok rutinja és az újoncok lelkesedése kiegészíti egymást. Nemcsak zenekari, hanem egyéni szinten is bámulatos a folyamat, ahogyan az órák előrehaladtával a bizonytalan, hamiskás hangok kitisztulnak, megtáltosodnak, önbizalommal telnek meg, a korábban kényelmetlen vagy egyenesen rettegett lágék otthonossá válnak.
A tábor azt vallja, hogy profi könnyűzenészektől lehet a könnyűzenélést elsajátítani. A kérlelhetetlen profizmus legékesebb demonstrációja a tanárok koncertje, a vájtfülűek igazi csemegéje, a hét egyik fénypontja. Azt hiszem, hogy ez az egyik olyan esemény a hét során, amit szavakkal elmesélni nem is lehetséges; azok érzik és értik ennek a koncertnek a jelentőségét, akik részt vesznek az egész táborban. Bónuszként idén a tábor nyitó szentmiséjén kaptunk még egy kis ízelítőt abból, hogy milyen hangzásvilágú a profi zenészek szolgálata a Liturgikus Könnyűzenei Képzés (LKK) tanáraiból összeállt zenei formációtól. Profizmus, precizitás, sallangmentesség, alázat, és bátor karakter: szolgálat a legtökéletesebb értelemben.
A résztvevők sokféle korosztályból, sokféle hangszerrel, sokféle tudásszinten, a határon innen és túlról is érkeznek, ránézésre nem is lehetnének különbözőbbek. De szolgálatuk jellegéből fakadóan rengeteg közös kérdés van bennük, melyeket itt formális vagy informális keretek között lehetőségük van megosztani egymással. Ilyenek többek között az imposztor-szindróma, zenekari vagy közösségi csoportdinamika, a (csoport)vezetés dilemmái, a zenei profizmus és a lelki tartalom feszültsége, vagy a kortárs gitáros dalkincs minősége. És bár a tanárok és vezetők nem tudnak mindenre megoldást kínálni, mégis alkalmas ez a hely arra, hogy hangot adjunk a nehézségeknek, kibeszéljünk problémákat.
Hogy milyen érv szól a tábor-formátum mellett: talán az egyik legerősebb motiváció a tanár és diák közötti formális távolság közeledése. Az órai kereteken kívüli találkozások lehetőséget adnak a további gazdagító beszélgetésekre, gondolatébresztő párbeszédre is. Mindezeken túl a mélységet emelném ki, mint ennek az intenzív időtartamnak egy komoly erénye: noha egy hét alatt nem lesz a kezdő zenészből profi, ennyi idő pont elegendő ahhoz, hogy egy-egy technikát, fortélyt alaposan elsajátíthassanak a növendékek.
A tábor felvállaltan a zenei megszólalásra helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor az évek során a lelki tartalomban is sokat erősített. Idén a dicsőítő imaesten egy szál kihangosított gitár és ének kísérte a közös imádságot. Ízlelgessük egy kicsit ezt a szituációt: mintegy 70 zenész várja tűkön ülve, hogy mikor kaphatja elő a hangszerét ebben a számára is jól megszokott helyzetben. (Megnyugtatásként itt jelzem, hogy csak a másnap esti jam sessionig kellett várniuk.) Mégis, a szervezők bölcsességét dicséri, hogy a szolgálattevők csapatának most nem a szolgálatot, hanem az Isten jelenlétében eltöltött időt kínálta fel. És a jelenléten túl sok mindent tanít is ez a felállás: ennél jobban talán nem is lehet szemléltetni az egyszerűségben rejlő nagyszerűséget, hogy mennyire fontos, hogy a zenei alapok rendben legyenek, illetve azt, hogy az akusztikus gitár maga milyen sokrétű, sokszínű hangszer, és elvesztegetett lehetőség kizárólag a le-le föl-föl le-föl dinamikatartományában ragadni.
Adódik hát a kérdés: hátradőlhetnek-e a hívek a padokban, hogy ezentúl csakis tökéletesre polírozott melódiák (és prozódiák) fogják kísérni a katolikus liturgiát? Vagy éppen ellenkezőleg, szükséges-e aggódnia Isten kedves népének, hogy ezentúl jazz, funky és rock dallamok és bossa nova lüktetések zavarják meg templomaink nyugalmát? A táborban eltöltött hét alatt a zenészek elsősorban muníciót kapnak otthoni szolgálatukhoz, sok-sok útravalót, bátorságot a berögzült gyakorlatok megkérdőjelezéséhez. Ezen kívül a “sorstársak” közösségét, de az egyetlen csodaszer, ami kiműveli az elég jó gitáros zenészt, az maga a gyakorlás, ami nem egy egyhetes projekt. És igen, valószínűleg megszólalnak majd a templomokban új dallamok, de az ízlésesség határain belül. Hiszen pont a könnyűzene stílus-és eszköztárának, valamint a szabályos liturgikus zenének az ismerete adja meg meg azt a szabadságot, ami segít megtalálni a dalok valódi karakterét, és a kísérletezés új horizontjait nyitja meg. Jó szelet, kedves KAZETTÁ-sok!
Csanády-Kurucz Anna
Képek: MakrancosFoto
